A film első percei olyanok, mint amilyennek egy később rettentően izgalmassá váló film elejének lennie kell: nyugodt, békés képeket látunk egy gimnazista osztályról, akik épp Párizsba készülnek repülni, tanulmányi kirándulás céljából. Alex Browning (Devon Sawa) egyike az utazó srácoknak, ő az egyetlen, akinek látjuk a készülődését az útra (ebből már tudjuk, hogy ő lesz a főhős), s láthatjuk azt is, hogy apró -babonának tűnő- dolgoknak is hajlamos értelmet tulajdonítani. A repülőgépre való beszállás előtt Alex furcsának talál egy-két apróságot ( a reptéri WC-ben annak az énekesnek a dalát hallja, aki egy repülőgép-szerencsétlenségben halt meg, a gép 9.25-kor indul, Alex pedig pont szeptember 25-én született), de megpróbálja leküzdeni a rossz érzését, és elhelyezkedik a barátaival a repülőgépben. Egy-két perc, és Alex -egy vízióban- tisztán látja maga előtt, ahogy indulás után a gép megsérül és felrobban, és minden utas meghal a robbanásban. Túl élesnek tűnik ez a látomás ahhoz, hogy figyelmen kívül tudná hagyni, Alex felpattan a helyéről, és eszeveszetten próbál mindenkit meggyőzni arról, hogy nem indulhat el ez a járat, mert ő látja a vesztüket. Persze nem hisznek neki,
de a rend érdekében a pilóta leszállítja őt és néhány társát, egy lány (Clear) önként csatlakozik Alexékhez, illetve Ms. Lewton tanárnő vállalja, hogy ő a földön marad a renitensekkel. A gép elindul, és pár perc múlva felrobban. Ezekben a percekben kezd kibontakozni a film ereje: a robbanás utáni órákat olyan hangulatú jelenetek mutatják be, amik alatt a nézők úgy érzik, pontosan tudják, mit érezhetnek a filmbeli túlélők.Alexre úgy néznek a földön maradt társak, mintha ő idézte volna elő a tragédiát, mindenki zavarodott, ráadásul az FBI is elkezdi figyeltetni a fiút. De a tömeges szerencsétlenség lassan csak kezdetnek fog tűnni Alex számára: hiába próbál ismét beilleszkedni a normális életbe, egyik napTod, Alex legjobb barátja, aki szintén leszállt a gépről, titokzatos körülmények között meghal. Ettől kezdve Alex már nem hisz a véletlenekben, rájön, hogy azzal, hogy néhányan leszálltak a felrobbanásra ítélt gépről, keresztülhúzták a halál számítását (mintegy becsapva azt), de ez a megmenekülés nem tarthat sokáig, Tod halála csak az első volt a sorban, és ha nem találnak ki valamit, akkor valószínűleg nem lesz igazi túlélője a repülőgép-szerencsétlenségnek.
Lélegzetelállító történet-csavar, a hőseink egy olyan erővel próbálnak szembeszállni, ami nem látható, nem bizonyítható a létezése, és konokul makacsnak tűnik az áldozatai számát illetően.
A cselekmény olyasféle fordulatot vesz, mint az Agatha Christie-féle "Tíz Kicsi Indián" c. híres krimi története, ahol tíz ember volt összezárva egy zárt környezetben, és egyesével kezdtek fogyatkozni a szereplők, úgy, hogy a végén már elképzelni sem lehetett, vajon ki lehet a gyilkos. Filmünk esetében ez a előrelátott végzetszerűség még meg van spékelve egy olyan baljós hangulattal,titokzatossággal és folyamatos rossz érzéssel, hogy a néző szinte fellélegzik, ha valami változás áll be az eredeti túlélők számát illetően, mivel bármilyen véres képpel szívesen lecserélnénk azt a szakadatlan szorongást, amit a film profi alkotóinak köszönhetően érzünk a teljes filmidő alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése