BÚCSÚZÁS

Nos, mielőtt kifejtem, hogy miért ez lett a cím, elmesélem a tegnapi napot. 

Eleve szomorúan indultam neki, mivel tegnap volt a tábor utolsó napja. Már nem is olyan volt, mint eddig, a művelődési házat díszítettük, mi, lányok, a fiúk meg leszedték a tábor sátrát (pont ott voltam, és nagyon szívszorító volt:(), ilyesmi. Kicsit el is fáradtam, mivel egyszerre csináltam a dolgomat, és fordítottam mindenkinek (!!). Miután végeztünk, még maradt egy kis időnk az előadásig, és hazamehettünk volna, de nem tettük, D', F', és én, meg persze a fiúk a tábor székhelyén "várakoztunk". A srácok csocsóztak, mi meg elszórakoztunk. :) Nem sokkal később átvonultunk, és izgatottan vártuk, hogy kezdődjön. 

A műsor első része nagyon szórakoztatóan telt, de már nagyon bennem volt a szomorúság. A második felvonás nagyon édesre sikeredett, mindenki kapott napocskát, pálcikán. Itt igazán meghatódtam. És utána következett az, amire nagyon nem számítottam. TÁNC! Iszonyatosan örültem, mert azt hittem, már nem lesz több. Először bemutattuk az egyiket, majd a kedvencemnél már mindenki "tolta", mi fent, a színpadon, a kicsik pedig lent. A romantikusat is eltáncoltuk, és legalább pár percre elfelejtettem, hogy vége. Ezután elsötétült minden, és levetítették a képeket, hol vidám, hol szomorú zenével alatta. Na, itt sírtam. Belegondolni is rossz, hogy ennyi volt. Most is kerülget a sírógörcs. És az utolsó... Az elbúcsúzás (ez még mindig nem a címhez kapcsolódik). Mindenki kapott egy színes lapot, amin egy magyar idézet, és az önkéntesek aláírása van. Mindenkit nagyon nagyon szorosan megöleltem, sőt, még utána is odamentem hozzájuk, és még egyszer. :( 

Végül segítettem elpakolni a székeket, és... hazajöttem. 

Tudatosult bennem, hogy kész, vége, ennyi, és a szívem majd' megszakad. Én múlt hét csütörtöktől mentem, de mégis olyan, mintha már egy hónapja járnék, és annyira megszerettem mindenkit, annyira hiányoznak már most, hogy elmondani sem tudom. Az önkéntesek pedig hétfőn hazamennek (lengyelek, ennyit mért ne árulhatnék el?). El sem akarom hinni. Jó, megbeszéltem pár lánnyal, hogy hétfőn reggel kimegyünk eléjük, és utoljára is elbúcsúzunk tőlük. Tudom, hogy így még nehezebb lesz, de muszáj még egyszer találkoznom velük. Annyira a szívembe zártam őket. :( 

Egész este azt a zenét hallgattam, amire "romantikusan" táncoltunk, és olyan érzésem van, még mindig, mintha egy részemet megint kitépték volna. És most jön a képbe a BÚCSÚZÁS. 

Ez a nyár szinte csak erről szólt. 

Először a ballagás, amikor mégiscsak lezárult egy korszak, elváltunk a helytől, ahol (majdnem) a legtöbb időnket töltöttük. Igaz, most már nem fáj, meg semmi, de akkor, azon a napon nagyon rossz volt. 

Plusz ezután ment haza a nővérem, ami mindig nagyon szívszorító. :(

Aztán a külföldi utam. (Most már elmondom, hogy Lengyelország volt az.) Onnan hazajönni életem egyik legnehezebb dolga volt. Régebben ezt nagyon részletesen leírtam. És habár csillapodott a hiányérzet, de mégis, még mindig úgy érzem, hogy egy részem ott maradt. Szerintem ez nem is fog változni. Akkor napokig nagyon magam alatt voltam, hiányoztak az emberek (sokan még most is), meg úgy minden. És amikor páran, akik közel kerültek hozzánk, odajöttek elbúcsúzni, nehezen tartottam magam.

Ez minden évben így van, de ez most kicsit erősebben hatott rám. Ugye apummal és keresztanyummal "nyaraltam" augusztus elején, és keritől nagyon nehezemre esett elbúcsúzni. Nagyon-nagyon ritkán találkozunk, és... Ajj. 

És most ez... Remélem, hogy hamarosan ezen is túl leszek, mert megint nagyon-nagyon szomorú vagyok. Az emberek, akik itt élnek, ők is hiányoznak, mert szeptembertől alig fogunk találkozni, kivétel a volt osztálytársaimmal, mert velük minden hónapban egyszer, vagy kétszer, mert újrakezdődnek a bérmálkozói előkészítők és imák. Őszintén megszerettem mindenkit, aki a táborban volt. Eddig sem volt velük semmi bajom, csak most sokkal jobban megismertük egymást, és ennek nagyon örülök. Mindenki a szívemhez nőtt, éppen ezért rossz nagyon az "elválás". 

Szóval nagyon érzelmes nyaram volt, ezt nem tagadhatom, de nem is akarom. Őszintén szólva nem szégyellem, hogy rettentő érzelmes típus vagyok, és nagyon könnyen szeretem meg az embereket. Ennek egyetlenegy hátránya van csak: a búcsú. Így sokkal-sokkal nehezebb, de megéri. 

Úgyhogy... Számomra a 

2013 az Érzelmek éve!

Na, én még nem köszönök el a nyártól, kicsivel több, mint egy hét van még belőle. Viszont, lehet, hogy most pár napig nem írok, úgyis csak depis bejegyzésekre lennék képes, és most megint fel kell dolgoznom, hogy vége valaminek. Sajnálom, nekem nem megy olyan könnyen. :(

Puszi <3